Égbe szálló bárányok, zuhanó emberek

Égbe szálló bárányok, zuhanó emberek

Interjú Nagy Gabriellával

A debreceni Medgyessy Körtől a Képzőművészeti Egyetem festő szakán át jutott el immár több mint tíz éve a STRABAG Festészeti Díj elnyeréséig. Utóbbi idején az extrémsportok foglalkoztatták, az elmúlt években viszont a tájképfestészeti tradíció revitalizálására törekedett. A végtelenbe és tovább című tárlaton a zuhanó/emelkedő emberek már puszta égi jelenségekként tűnnek fel, mint ahogy más képeken a villámok vagy az ufók. Az olykor antropomorfizált állatok festéket hánynak és könnyeznek, máshol a növényrészek alkotnak geometrikus kompozíciót.

Bár most a táj és az állatok vannak a munkáid középpontjában, korábban az extrémsport tematika is foglalkoztatott. A MODEM-es kiállítás tájképekbe épített emberalakjai is mintha az emelkedés-zuhanás kettősében – a kvázi repülésben – megnyilvánuló ösztönösséget hangsúlyoznák. Ezek a figurák szokatlan helyen tűnnek fel, de mintha a tájba vetettségük egyben a természetivel való mindenkori kapcsolatot is hangsúlyozná. Kerested az emberben rejlő állatit?

A figurális képek tulajdonképp önarcképek, a sorozat első darabja a Bizalom című festmény. Az eredeti ötlet az volt, mi lenne, ha beleesnék egy Caspar David Friedrich-képbe. A tájnéző figura mozdult így be, aki az ő képein is mindig a horizontot kémleli. Először beleesett, majd benne feküdt, később pedig onnan elrugaszkodva fölfelé emelkedett. Ez az emelkedés – mint mennybemenetel – szintén nagyon régi művészettörténeti előkép, ám engem nem a vallásos aspektusa érdekelt, hanem egy könnyedebb, játékosabb megközelítése a friedrichi romantikus boldogságkeresésnek. Ebben az időszakban szembesültem olyan lelki aspektusaimmal, amelyek következtében rálátásom lett a folyamatokra, önironikusan szerettem volna ezekre reflektálni.

A tájak  általában az Alföld és az Északi Középhegység határán, vagyis az M3-as mellett láthatók, itt mozgok a legtöbbet Magyarországon – Budapest és Debrecen között. A táj, a tér maga mindenkinek egyértelmű, a legrégebbi képi toposz. És persze a természet is, de olyan értelemben, hogy ha a belső tér szimbólumaként gondolok rá, akkor az én személyes természetemet is érthetjük alatta.

A természet szó kettős értelmének egymásra íródása, a természet érzékelésének érzelmi telítettsége abban is jól érezhető, hogy az állatok sokszor maguk is antropomorfizálódnak – a medve pihenni dől le a kivágott farönkökre egy lebegő fejsze társaságába, a bárány és a szarvas könnyezik, a kacsa festéket hány és így tovább. Könnyű lenne társadalomkritikai olvasatot adni mindezeknek, de legalábbis egyfajta érzékenyítő szándék – az ironikus aspektusok ellenére is – mintha munkálna bennük, jól érzékelem?

Igen, úgy választom ki ezeket az állatokat, hogy a lehető legtöbb értelmezési lehetőség merüljön fel. A medve mozdulatai és testfelépítése hasonlít leginkább az emberére, elég könnyű antropomorfizálni. Nem szeretnék direkt társadalomkritikát megfogalmazni, ugyanakkor megengedem azt, hogy az értelmezések közé bekerüljenek aktuális nézőpontok is. A fejszés kép festése például pont egybevágott a külpolitika régi-új irányváltásaival. A hányó/könnyező állatok alapvetően a megkönnyebbülést mint a boldogulás lehetőségét vetik fel. A róka, a liba és a kakas festéket hánynak, ez egyrészt izgalmasabbá teszi a látványt, másrészt visszafogja a narratívát, harmadrészt nagyon élveztem ezeket festeni.

A hányó libáról nekem a bulimia ugrott be. De ezek szerint nem gondolod át előre a képek kontextusait, inkább utólag fejted meg, fedezed fel az összefüggéseket, értelmezési lehetőségeket?

Mindig csak utólag válnak világossá az értelmezések és összefüggések. Van több jegyzetfüzetem, amibe az ötleteket gyűjtöm, ez néha egy fogalom, néha egy vizuális geg, de számomra is nagyon érdekes, hogy sok kapcsolat csak utólag tárul fel. Például amikor elkezdtem az almákat festeni, nyilván ismertem a bibliai történetet és a mesét is, de Alan Turing esetét a lehetséges mérgezett almával, azt hogy a Hófehérke volt a kedvenc meséje, és hogy az Apple-logó esetleg tisztelgés Turing előtt, azt nem. Én nem gondoltam még a bulimiás jelentésre sem eddig.

A képeid egyébként is szerethetőek, a realizmus miatt könnyen hozzáférhetőek akár azok számára is, akik nem különösebben nyitottak a kortárs művészeti tendenciákra. Cél, hogy szélesebb réteget érj el az esztétikum által? Mintegy becsalogatva őket a ráismerések, rétegzettebb jelentések szövevényes erdejébe? Nem érzed ezt néha kötéltáncnak?

Abszolút kötéltánc, de kell, hogy sok nehézség is legyen benne, ez egy kihívás nekem. Olyan, mintha könnyű és elérhető lenne az, amit csinálok, de amikor találkozom emberekkel a műteremben, kiderül, hogy a felszíni réteg vonzása után a nézők szembesülnek a pszichológiai tartalmakkal is, és ez néha ellenállást szül bennük – azáltal, hogy megrezegtet saját fájdalmakat. Én szeretem, ha valami érthető, ugyanakkor vannak rejtélyei  is, ez a mérlegelés a legizgalmasabb és legfelelősségteljesebb része a munkámnak. Ez a méricskélés egyébként alapvetően a művészeti diskurzuson nyugszik, vagyis figyelem a kortárs festészetet, és az ahhoz való viszonyulás a legnagyobb külső nyomás rajtam. Szeretem David Hockney, Michaël Borremans, Alex Katz műveit, és a neten találkozom a fiatalabbak munkáival is.

Ha a képek technikai oldalát, illetve az elkészülés folyamatát nézzük: általában fotók után dolgozol olajjal, és a festés során kombinálod a képeket? Van egy előzetes tervezési folyamat egyáltalán, vagy valami egyszerűt festeni kezdesz, s csak az asszociációk útján kerülnek be új elemek?

Az utóbbi időben úgy dolgozom, hogy elkezdem a képet, megfestem  a hátteret, aztán nézegetem és megvárom, amíg megjelenik a főtéma vagy a kép kulcsa. Van, amikor terv alapján készül, de nem vagyok elégedett, és akkor megint csak nézegetem, átfestem. Iszonyú izgalmas, amikor a munka kiadja magát. A Kisebb ellenállás című kép egy fotó alapján készült, amit a Nagyerdőben csináltam. Megfestettem a rönköket, aztán viszonylag hamar jött az ötlet a miniatűr erdővel. A Szellemidézés című képnél tudtam, hogy valamilyen Caspar David Friedrich-idézetet szeretnék megjeleníteni, de sokáig csak a jégtáblákra gondoltam, később ugrott  be a  vándor jellegzetes figurája, és hogy  az  hologramszerű legyen. A legtöbb képet átfestem néhányszor.

Égbe szálló bárányok, zuhanó meteor, villámok, csészealjak – azt gondolom, a munkáidon minden ironikus töltet ellenére is könnyű észlelni a rejtélyes égi jelenségek iránti érdeklődést. Az emberiséget mindig is lenyűgözte az ég, de esetedben valami meghatározó személyes élmény is van a tematika mögött? Vagy egyszerűen a lenyűgözöttség pszichikai élményét tartod izgalmasnak?

Engem is lenyűgöz az a kitartó érdeklődés, amivel az emberek ezek felé a jelenségek felé fordulnak. Ezt egyértelműen a boldogság utáni vágyakozással tudom magyarázni. És valóban nagyon régi jelenségről van szó, reneszánsz festményen is tűnik fel a háttérben repülő tárgy. A kortárs népművészetben, például a vizuális közösségi oldalakon pedig ezek a képek nagyon népszerűek.
Nekem szerencsére nincs semmilyen közelebbi személyes élményem ezekkel a rejtélyekkel.

Az interjút Áfra János készítette.

Iratkozzon fel hírlevelünkre

hungarian english

menü