Peternák Miklós beszéde a GLOBAL CONTROL megnyitóján

Peternák Miklós beszéde a GLOBAL CONTROL megnyitóján

Nagy öröm számomra hogy ezt a kiállítást, melyet volt szerencsém Karlsruhéban a ZKM-ben 2015-ben látni, itt Debrecenben a MODEM bemutatja és a műveket valamint azt a kivételesen fontos témacsoportot, amivel a projekt foglalkozik, a hazai közönség számára is érzéki közelségbe hozza, közvetlenül megtapasztalhatóvá, hozzáférhetővé teszi. Bár nem tagadható, hogy a globalizálódott emberiség legnagyobb problémája a 21. század második évtizedének végéhez közeledve valószínűleg a klímaváltozás, ezzel azért komoly versenyben áll a mikroklíma helyzete, vagyis az egyén, a privát lét kondíciói és a hatalom újrarendeződő, közvetlenül hasonlóképp nehezen érzékelhető konfliktusa. Tudott, bár nem túl gyakran hangoztatott tény, hogy a jelen legfontosabb tőkéje az információ, s a hatalmi játszmák, az uralmi technikák az információ birtoklása, megosztása, kontrollja és irányítása terén zajlanak, melyhez a magányos tömeg, vagy ahogy ma mondjuk, a felhasználók sokasága békésen és boldogan asszisztál: önként és dalolva, hogy egy lokális szoc. reál. közhelyet idecsempésszünk, osztja meg élete legszemélyesebb adatait, élményeit és vágyait, vagyis viselkedik aszerint, ahogy a fejlesztők azt előre eltervezték.

A kiállítás persze nem tudományos esszéket, hanem műalkotásokat mutat be. A művész – most egy természettudományos közhellyel vagy hasonlattal élve – a legpontosabb szeizmográf, még jóval azelőtt megérzi a kialakulóban lévő rezgéseket, eljövendő földindulásokat, mint ahogy azok valójában megtörténnek. A 20. század vége – 21. század eleje művészi attitűdje már nagyon távol áll attól, amit a 19. században megszoktunk és még gyakran ma is szeretnénk nosztalgikusan tartósítani, vagyis a tárgyi világ részeként tekintett szépségnek elkötelezett, jó kézműves attitűdje. A művész mindenben illetékes kutató, vagy olyan mérnök, aki kritikai attitűddel konstruál (The Critical Engineering Manifesto https://criticalengineering.org/ ), így az infoszféra és társadalmi technikák minden lehetséges elemét is kreatívan, alkotó módon használja. Félreértések elkerülése végett: itt nem a “kreatív iparként” ismertté vált alkalamazotti szféráról beszélek, hanem a “grand art”, a nagy művészet – legalább Leonardo da Vinci óta jól azonosítható – alkotóiról, akik ma is, ezen a kiállításon is jelen vannak. Többek között arra hívják fel a figyelmet, hogy a médiatudatosság és a kritikai attitűd az az eszköz, amivel aktívan és hatékonyon képviselhetjük s így talán még fenntarthatjuk azt, amit a kiállítás bevezetője is provokatív módon megnevez, ami a conditio humana, az emberi állapot, vagyis a kultúra. Ehhez gyakran még computerre sincs szükség, lásd Dan Perjovschi rajzait vagy Selma Alaçam videóját.

Személyes példával érzékeltetve az imént leírni próbált helyzetet: mivel a mobilom, ez a minicomputer a zsebemben, bár le van halkítva, bekapcsolt állapotban van, nyilvánvaló, hogy egészen pontosan lokalizálható, épp most hol vagyok. S mivel ezt a szöveget amit itt olvasok, olyan számítógépen írtam, amely szinte folyamatosan – mint a mai gépek nagyobb része – on-line, vagyis a hálózathoz kapcsolódva működik, az sem elképzelhetetlen, hogy a most hallható szavak már korábbi állapotukban eltárolódtak valamely számomra elérhetetlen szerveren. Ám nem ez a probléma, ez az posztinformációs világ alaptulajdonsága, vagyis adottság, melyet tudni és érteni érdemes, sőt kötelező, de átváltoztatni csak luddita módon, a technika lerombolásával lehetne, ami már ezen attitűd eredeti megjelenése idején sem jött be. Tehát nem ez a baj, hiszen nem véletlenül, hanem szándékkal jöttem ide és a szöveg épp abból a célból íródott, hogy publikussá váljon. A probléma, amire ez a kiállítás is fókuszál, hogy a folyamatosan gyűlő adataink, a sok kis big datahalmaz igen különböző felhasználási lehetőséget rejt, vagy enged meg, melyek gyakorta eltérhetnek az egyéni szándékoktól. Az interpretációk sorozata és a következtetések lehetőségei közelítik a végtelent, ahogy a kontextus is, ám a következmény az egyén szempontjából tekintve lehet véges és igen kellemetlen. Közvetlen hatással a napi életre és a személyes jövőre, aminek a kontrollja ma már nem kizárólag az egyén kompetenciája. Számos hivatkozást lehetne ide illeszteni a közelmúlt sajtójából, például az e szempontból különösen “feljett”, baráti Kína infoszociális technikáira utalva, de máshonnan is: hazánk Magyarország még csak most kezdi központosítani a köztereken szétszórt megfigyelő kamerák képeit és adatait. A kiállításban például két “digitális sztélé”, Hasan Elahi és Xu Wenkai, aka aaajiao műve foglalkozik ezzel az állapottal áttételesen . Amikor az orwelli szóhasználatot felidéző módon “közösséginek” nevezett (social media), vagyis az Internet hőskor kezdeti, demokratikus média-illúzióját (xs4all) radikálisan és nagy sebességgel felülíró “fejlett” (web 2.0) megosztó technikák világszerte átvették az uralmat oly módon, hogy a mai fiatalok nagy része természetszerűen azt hiszi, hogy az maga az Internet (lásd a Whatsapp szerepét a közelmúltban Brazíliában), egyértelművé vált, hogy a fő termék maga a felhasználó, a többi csak akcidencia. A gazdasági vagy politikai profittermelés ezen rövidre zárása valóban új jelenség infovilágunkban, vagy ahogy Vilém Flusser mondaná, a “zéró dimenzióban”. Másként, a “fogyasztó” és a “termék” ilyen szintű azonosulása soha nem látott potenciál a gazdaság és társadalom hatalmi-tulajdonosi érdekcsoportjai kezében s ez a radikálisan új helyzet még azzal a nem várt előnnyel is jár, hogy a kizsákmányoltak boldogok attól, ami állapotukat valójában okozza.

De beszéljünk inkább valami másról, remélve, hogy a művészet tényleg valami más. Valaha, amikor Antoni Muntadas a W(orld) W(ide) W(eb) hőskorában létrehozta a File Room című munkát, melyet mint internacionális cenzúrafigyelőt is leírhatunk, hiszen arról gyűjtött adatokat, hogy a világon mit, hol, mikor és miért tiltottak be vagy cenzúráztak – akkor értelemszerűen a jó és rossz harcaként vettük ezt, gondolva, hogy a tiltás a kultúra vagy a szabadság megnyilvánulásai ellen irányuló akció minden esetben. Mára világossá vált, hogy vannak dolgok, amelyeket nem csak lehetne, hanem kell és kötelező is tiltani. A háború és a terror is áthelyeződött a virtuálisnak nevezett világba: míg a boldog békeidőkben Jean-Marie Gustave Le Clézio írhatta, hogy “Háború van. Nem történik semmi. Temérdek dolog történik” (A háború, 1970. 267.p) a mai user – mint ismeretlen katonák ártatlan fegyvere – termelheti a muníciót a világ bármely pontján bármikor a virtualitás mögül a valóságba kilépő akciók végrehajtásához anélkül, hogy ennek tudatában lenne. A deep web, adathalászat, privát gépek távoli szerverként vagy adatátviteli eszközként történő titkos elbitorlása, a Robin Hoodból terroristává alakult hackerkép is (elemzendő lehetne itt Julian Assange és Edward Snowden sorsa) mind ennek az állapotnak a már megnevezett tünetei. Vagyis az infoszabadság harcosainak helyzete is ellentmondásosnak tűnhet az első rátekintés után. A második tekintet azonban észreveheti az alapvető rést, ami egyáltalán nem új, de újra és újra fel kell rá hívni a figyelmet, vagyis ami az alkotás és kutatás szabadsága, a szabad, művészi használat és minden egyéb között tátong.

A tudás hatalom idézi Bernhard Serexhe a kiállítás egyik kurátora bevezető szövegében a klasszikus, bár ambivalens eredetű szólást, melyről nekem – nem tehetek róla, és elnézést itt a nem Magyarországiaktól – mindig a Ki mit tud? az 1960-as, -70-es évek legnézettebb tévéműsora jut az eszembe. Apropo Magyarország: a Global Control and Censorship enigmatikus darabja Mátrai Erik Turul című installációja, mely az omnivoyance és omnipresence (Cusanus), a mindent látó isteni szem és jelenlét felidézése mellett egyúttal felvonultatja az elfelejtett ősök árnyait: Rózsás Lívia, a kiállítás másik kurátora remek megfigyelése szerint a biztonsági (surveillance ) kamera speciális megvilágítása és az így keletkező árnyképek segítségével elénk varázsolt mitikus madár Emese álmából metaforikusan elődeink figyelő tekintetéve transzformálja a virtuális szárnyakkal lebegő kameratestet. (“Turul in this sense is a specifc metaphor of surveillance: the everpresent eye of the ancestors.”) Őseink is figyelnek. Köszönöm a figyelmet.

Írtam 2018. november 16-án, az arecibói üzenet 44. évfordulója napján.

Peternák Miklós

Iratkozzon fel hírlevelünkre


hungarian english

menü