Interjú az Ezek a legszebb éveink? kurátoraival

Interjú az Ezek a legszebb éveink? kurátoraival

Szeptember 16-án nyílik az Ezek a legszebb éveink? kiállítás, melynek kurátorai az elmúlt 5 évben végzett pályakezdő képzőművészek alkotásaiból válogattak. Sárai Vandával, Margl Ferenccel és Don Tamással beszélgettünk pályakezdésről, a kiállításról és magáról a kurátori munkáról.

 

Ezer embernek ezer különböző ötlete támad, és ez igaz a pályakezdő művészekre és kurátorokra is. Mi volt az az irányelv, ami alapján összeválogattátok az Ezek a legszebb éveink? kiállítási tárgyait?

Don Tamás: A tárlat megpróbál egy átfogó válogatást bemutatni a 2013-2018 között itthon vagy külföldön végzett magyar művészek munkáiból. A kiindulópontot a szakdolgozatom (A fiatal, pályakezdő képzőművészek integrációs lehetőségei a magyarországi kortárs képzőművészeti intézményrendszerben) jelentette, amelyben a pályakezdés időszakát a diploma utáni első öt évben határoztam meg.

Margl Ferenc: Volt egyfelől ez az időbeli alapvetés, hogy azok köréből válogatunk, akik legfeljebb 5 éve léptek ki először a művészeti felsőoktatásból. Emellett az játszott szerepet, hogy egy olyan válogatást adjunk, amely ki tudja állni az idő próbáját. Nem egy-egy jó művet kerestünk, hanem olyan művészeket, akik ha sokrétűen is, de tudatosan építkeznek, és kitartanak a művészi életpálya mellett, annak minden nehézségével együtt.

Sárai Vanda: Bár mindannyian részt vettünk a döntéshozatalban, egyértelmű volt, hogy kinek melyik kategória a “szakterülete”: világos volt például, hogy absztrakció kérdésében nem az enyém lesz az utolsó szó. A szelekcióval párhuzamosan kezdett kirajzolódni mindannyiunk számára, mik is a legfőbb tendenciák, amelyek jelen vannak a mai pályakezdők munkáiban, mik azok a médiumok és tematikák, amelyek foglalkoztatják őket. A kiállításra igyekeztünk olyan munkákat válogatni a művészektől, amelyek egyszerre reprezentálják a munkásságukat, ugyanakkor önmagukban is jól értelmezhetőek.

A kurátorok munkája egy kiállítás létrejöttében az egyik legfontosabb, mégis nehezen definiálható szerep. Rengeteg mindennel kell foglalkoznia, amire nem is gondolnánk. Hogy egy kis betekintést nyerjünk a kurátorok kalandos világába, elmesélnétek, mely részét élvezitek a legjobban és mi az, amit kevésbé?

M.F.: Nagyon sok eleme van a projektnek, amit élvezek. Eleve nagyon szeretek csapatban dolgozni, együtt gondolkodni. Sokkal izgalmasabb, ha folyamatosan megmérettetnek az ötleteink, ráadásul két olyan ember által, akikkel nagyon jó a kapcsolatunk, de mégis eltérően gondolkozunk számos szakmai, művészeti kérdésben. Számomra szokatlan volt, hogy meglévő művekből válogattunk, a művészekkel történő kooperáció otthonosabb a számomra, de talán épp ezért az volt eddig a legélvezetesebb, amikor a művészek elkezdték kitalálni, hogy milyen tárgyakkal, emlékekkel járulnának hozzá ahhoz a tárgyi gyűjtéshez, amely a kiállítás egyik részét alkotja majd. Talán leginkább a végét élvezem majd, amikor leülünk és megbeszéljük, mi volt jó, és miben kell fejlődni.

S.V.: A kezdeti lelkesedést és izgalmat viszonylag hamar beterítette tengernyi portfólió, amelyet végig kellett néznünk (nem keveset többször is), hogy biztos legyen: jól válogatunk. Ami talán a legizgalmasabb és legnehezebb is egyben, az az egyes munkák kiválasztása: nagyon sok olyan mű van, amelyet szívesen megmutattunk volna, de a véges hely miatt elő kellett vennünk a bennünk élő lakberendezőt.

Emellett nagyon hasznosnak ítélem meg azt a munkát is, amelyet abba fektettünk, hogy különböző intézményi adatokat összegyűjtve konklúziókat vonjunk le az intézményrendszer jelenlegi állapotáról, és arról, hogy milyen lehetőségeik vannak a pályakezdő művészeknek az integrálódásra.

D.T.: Mindig jobban szerettem projekt alapon gondolkodni, mint írásban, ezért is volt egyértelmű, hogy előbb-utóbb kiállítási formában is foglalkozni fogok a szakdolgozati témámmal. Az is magától értetődő volt, hogy nem egyedül szeretném megcsinálni ezt a kiállítást, kézenfekvő volt megkérdezni Ferit és Vandát, hogy lenne-e kedvük részt venni a projektben. Egyfelől évek óta együtt dolgozunk a Teleport Galéria égisze alatt, másfelől az ő kurátori praxisukban is visszatérő elem, hogy előszeretettel dolgoznak pályakezdő művészekkel.

Nagyon nehéz volt kiválasztani a részt vevő művészeket, az 500 m2-es kiállítótér ilyen szempontból korlátozta a lehetőségeinket. A műtárgyakon túl lesz még két fontos szegmense a kiállításnak, az egyiket Feri már említette is. A lényeg, hogy egy nagyon szubjektív és egy nagyon objektív módon próbáljuk majd meg ábrázolni a pályakezdő művészek szituációját.

Válaszolva a kérdésre: a művészek és művek válogatását is nagyon élveztem és ennek a két sejtelmes szegmensnek a kitalálása és kialakítása is izgalmas volt.

A közelgő kiállítást rövid videóspotokkal reklámozzuk, amelyekben két kérdésre válaszolnak a tárlaton szereplő művészek. Nem tudom megállni, hogy ne tegyem fel nektek is a két kérdést: Mi a jó és mi a rossz a pályakezdésben?

S.V.: Jó dolog egy szcénát elsőre felfedezni, megismerni az aktorokat, az erőviszonyokat, szövetségeket kötni más pályakezdőkkel, kísérletezni azzal, hogy mi az, ami igazán érdekel anélkül, hogy hosszútávon elköteleződne az ember egy-egy téma vagy irányzat mellett.

A rossz, hogy nem látni az alagút végét, és nem tudni, hogy az ember előbb lép-e túl a pályakezdés szakaszán, minthogy végleg elhagyná a pályát. Sőt időnként azt is nehéz meghatározni, mit jelent valójában még/már a pályán lenni.

M.F.: Onnantól jó a pályakezdés, ha elkezdesz pályakezdőkkel is foglalkozni, és már nem csak azok vannak a látóteredben, akiket mindenki más is lát. Valamint az, hogy rengeteg mindenre neked kell rájönnöd, vagyis közösen a többiekkel, mert vagy nincs, aki elmondja, hogy miként is vannak a dolgok, vagy nem is tudja senki, mert korábban másképp volt.

A rossz, hogy nem tudod, meddig tart, és hogy te meddig tartasz ki. Hogy nem tudod definiálni, hogy most akkor ez munka, hivatás vagy hobbi.

D.T.: Az jó a pályakezdésben, hogy az ember rájön ebben az időszakban arra, hogy szeretne-e az egész életében a kortárs képzőművészettel foglalkozni.

Viszont az intézményrendszer hiányosságai miatt kurátorként és művészként egyaránt kevés lehetőség van az érvényesülésére. Emiatt gyakran érzi magát az ember egzisztenciálisan és szakmailag kilátástalan helyzetben.

Végül mit tanácsoltok a pályakezdőknek? Mi az az egymondatos mantra vagy tanács, amit megüzennétek magatoknak a múltba?

S.V.: Próbáljátok ki magatokat minél több szituációban – ha valamiről kiderül, hogy nem válik be, akkor legalább kihúzhatjátok a listáról, és mehettek tovább.

M.F.: Tanulj mindenkitől – lesznek, akiktől azt tudod ellesni, hogy ne csináld a dolgaidat. Az mindig gyanús, aki meg van győződve arról, hogy ő tudja, hogy kell csinálni.

D.T.: Dolgozz sokat, networkolj, pályázz mindenhova, ahová csak lehet, nézz kiállításokat, olvass szakirodalmat, használj ki minden lehetőséget, ami adódik. Ezek mellett nyugodtan panaszkodhatsz, hogy nehéz helyzetben vagy, kevés a pénz és kevés a lehetőség.

Iratkozzon fel hírlevelünkre


hungarian english

menü